Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Sík Sándor: Az acélember

2019.06.29

kereszt.jpgSík Sándor: Az acélember

(Ének a sürgönypóznáról)

Áll, egyenesen, egymagán 
Az acélember a hegy homlokán.

Széttárva karcsú, hosszú karjai, 
A kábelek kígyóit tartani.

Nem görnyedez és nem erőlködik: 
Áll és feszül és hordja terheit.

De hűvös feje túl a drótokon 
Hosszan elnéz a nyúlós utakon.

Lát, embereket és országokat, 
Bolond és keserű látásokat:

Az éhes ember néma ráncait, 
Dokkok penészes árusáncait, 
Országhatárok inga-táncait,

És hall, hazug és gyilkos hangokat: 
Borhősöket, barátokat, bankokat, 
És népgyűléseket és tankokat.

Az eszme önmagára-lázadását, 
A forradalmak bárgyú körfutását, 
Az őrülések örök újulását.

A földgömb reng és ég a szemhatár. 
Az acélember néz és konstatál.

Áll és szótalan ég felé feszül: 
Hordja a kábelt rendületlenül.

S ha olykor egy-egy holdas éjszakán 
Ráül terhével a szörnyű magány,

S a látomások emlékeitől 
Dereka már-már megroppanni dől:

Ilyenkor elég egy szempillanás: 
A szomszéd hegyen másik óriás,

A harmadik ormon a harmadik 
Hordozza látomása titkait.

Egy pillanat, egy közös rezzenés: 
A három acélember összenéz.

Testvér – mondja az acélpillanat – 
Tudom: gyengének lenni nem szabad.

Tudom, a mi törvényünk állani: 
Mi vagyunk a Vezeték várai.

Nem tudjuk honnan, nem tudjuk kinek, 
De rajtunk megyen át az Üzenet.

Az ismeretlen Igét hordja vállunk. 
Bennünket ideállítottak. Állunk.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Szép

(Sas, 2019.07.01 19:13)

Köszönöm, nagyon szép vers!